Gyereknevelés

Megosztás az iWiW-en

Ez a terület eléggé távol áll tőlem egyelőre, de abban egészen biztos vagyok, hogy az 5-10 éves gyerekeknek még talán nem kellene folyékonyan káromkodni a játszótéren (az óvodában meg főleg nem).

Házunk kb. 50 méterre van a játszótértől és most így tavasszal eléggé megnőtt a forgalom, aminek igazán örülök – hiszen pont ezért van a játszótér – viszont az már nem annyira tetszik, ahogy a gyerekek több szülő jelenlétében így beszélnek és senki sincs, aki rájuk szólna.

Nagy valószínűséggel pont ezek a gyerekek lesznek majd kb. 10 év múlva azok (mivel nem foglalkoznak velük), akik az akkori osztályból elsőként pofozzák vagy verik meg a tanárukat. A nevelés szerintem első sorban a szülők feladata lenne, de manapság a legtöbb szülő erre nem sokat ad (tisztelet a kivételeknek). A tanárok ez ügyben nem igazán lépnek semmit, a politikusok meg maguktól szintén nem tesznek semmit (ilyen ügyekből nem lehet százmilliókat elgyűrni, így nem érdemes foglalkozni vele). Csak arra nem gondol senki a fent említettek közül, hogy hamarosan milyen lesz így a társadalom.

10 hozzászólás “Gyereknevelés” bejegyzésre

  1. Gűth Tamás says:

    Osztom a véleményedet a társadalomban mára elkorcsosult szülői értékrendeket illetően. Sajnos a világ teljesen más lett, mint akár 40-50 évvel ez előtt. Mindenki tudja, hogy a nevelés és a szocializáció első és legfontosabb stációja a család. És ha a család “rossz” (számukra nem rossz) értékeket közvetít a gyerek felé, akkor a gyerek is úgy nő fel, hogy számára ez a normális. És itt szeretnék egy ellenvetéssel élni az általad elmondottakkal kapcsolatban: Olyannyira ez lesz a normális, hogy a pedagógus tehet amit csak akar, a gyermek – ha nem kap otthonról bátorítást és irányítást – sohasem fogja a tanára által közvetített normákat követni. Tehát a tanároknak is sajnos bizonyos mértékig meg van kötve a kezük. Persze sok mindent tehetnek a helyzet javulása érdekében, de ha a család végeredményben “nem áll kötélnek” (mert nem akar, nem is érti, hogy mi a rossz a gyereke viselkedésében), akkor a pedagógus munkája sokszor nem vezet sikerhez. Ilyenkor az egyetlen megoldás talán a kortársaknak való mefelelési kényszer lehet. Tehát ha az osztályban vagy csoportban a gyerekek egy nagy százaléka otthonról hoz bizonyos viselkedési normákat és aszerint is cselekszik. Ez pozitív példa lehet a többieknek és így talán a család segítsége nélkül is javulhat a helyzet.
    Sajnos ez egy olyan globális probléma, amihez a politikusok hozzáállása még nem biztos, hogy mindent megold. Elsősorban a emberek fejében kéne rendet teremteni. Ez kicsit olyan, mint a szemetelés: Valószínűleg egy olyan törvény, ami súlyosan bűnteti a szemetelést, nem fogja megszűntetni azt. Előfordulhat, hogy drasztikusan csökkenti, de végeredményben a probléma forrását nem szűnteti meg. Vagyis az emberek nem azért dobják inkább kukába a szemetet, mert meggyőződésük, hogy a környezetet védeni kell, hanem, mert bazi sokat fizet, ha eldobja.
    Én így gondolom.

  2. Csaba says:

    Örülök Thomass, hogy hozzászóltál, üdv a blogon! 🙂

    A postban elmarasztaltam a tanárokat és a politikusokat, csak azt nem írtam le, hogy pontosan miért is, így most pótolom.

    Úgy gondolom, hogy elsősorban a szülők feladata lenne a gyereknevelés (megtanítani, hogy mit illik és mit nem, hogyan kell beszélni, viselkedni, hogy mire a gyerek iskolába megy, addigra legyen egy értékrendje, ami alapján el tudja dönteni, hogy mi a jó és mi a rossz). A tanárok dolga az szerintem elsősorban nem ez lenne, nekik ott vannak a tantárgyak… Ennek ellenére nyilván kénytelenek ezzel is foglalkozni, főleg akkor, ha a tanulók otthonról semmit sem visznek magukkal.

    Sajnos a pedagógusoknak – ahogy írtad is – tényleg meg van kötve a kezük, ezen felül pedig egyre kevesebb a tekintélyük és így elég nehéz fegyelmezni és tanítani. Ha a szülők részéről hosszú távon semmi javulás nem tapasztalható ilyen téren (márpedig nagyon úgy néz ki, hogy csak egyre rosszabb a helyzet), akkor a pedagógusok dolga lenne, hogy így vagy úgy de visszaálljon a rend az oktatási intézményekbe.

    Egy demokratikus országban ezt több féle képpen ki lehet vitelezni, pl.: petíció benyújtásával, aláírásgyűjtéssel (nyilván nem a “nemtörődöm” szülők fogják aláírni, hanem azok, akik egyébként egyetértenek ezekkel a dolgokkal), vagy egyéb, figyelemfelkeltő megmozdulásokkal…

    Persze ha már itt tart a világ, akkor ezt a politikusoknak kellene észrevenni és ezzel foglalkozni, mert szerintem nem éppen egy elhanyagolható témáról van szó (csak senki sem lép semmit), és nem is nagyon lehet nem észrevenni ezeket a dolgokat. Gondoljunk arra, hogy csak az utóbbi pár évben hány olyan eset volt, amikor egy tanárt, vagy diákot ért sérelem és az elkövető megúszta jóformán egy ejnye-bejnyével.

    A szemetelős példára még írnék pár sort. Ezt két féle képpen lehet nézni: lehet nézni a végeredményt (hogy mondjuk 90%-al kevesebb szemét az utcákon) és lehet nézni azt is, hogy nincs megszüntetve a probléma teljesen, mert mindig lesz pár ember, aki kilóg a sorból és eldobálja. De a kérdés az, hogy milyen világban élsz szívesebben? Ahol 100 emberből 10 szemetel és azoknak kell megmagyarázni, hogy a többi 90 sem csinálja, vagy ha a 100-ból 95-en ott dobják el a szemetet, ahol épp állnak és senkit sem érdekel a dolog?

    Nem akarom tovább bonyolítani, így is elég hosszúra sikerült a hozzászólásom, ezen kívül pedig utálom a politikát és ide a blogra egyelőre nem is szeretném behozni. Csak mivel már többen kérték, hogy több személyesebb bejegyzés legyen itt a blogon, ezért gondoltam vasárnap, hogy leírom, ami akkor éppen aktuális volt és nagyon zavart. 🙂

  3. Liz says:

    Sziasztok!

    Én is csatlakozom az egyetértők “táborához”… Én csak annyit tennék hozzá … hogy azért ez persze nem mindenkire vonatkozik…

    Elsődleges példamutatók a szülők/nagyszülők…másodsorban óvónők/bácsik/nevelők/tanárok… és a harmadik nem elhanyagolandó tényezők, pedig a “barátok” játszótársak…Szerintem a politika, mint nevelőintézmény… illetve mint példamutató nem sorolható ide…esetleg az oktatásügy… de az sem kimondottan nevelőcélzatú… A törvények/törvénykönyvek pedig… védik a gyermekeket… de szintén nem gyermeknevelő “biblia”

    Visszatérve a játszótársakra…hihetetlen befolyással hatnak egymásra a gyerekek… az állandó bizonyítási vágy… az állandó megfelelni akarás… hogy ne maradjon le a többitől, hogy ő is ugyanolyan “menő” legyen illetve ugyanolyan központi személyiség legyen mint Xy… Egyébként meg lehet magánéletben egy tündér, tisztelettudó, előre köszönő, nem káromkodó, jó tanuló, ambiciózus kis gyerkőc…

    Továbbá vannak az antiszociális szülők, akik képtelenek a beilleszkedésre, pedig éjt nappallá téve ezt szajkózzák, hogy mégpedig ők a társadalom része… de persze nem így viselkednek… így gyermekeik is ezt az életvitelt folytatva nőnek fel…

    Ezenfelül vannak olyanok is akik polgárpukkasztás nevében… heccből… mert miért is ne… és én megtehetem… és majd én megmutatom…

    Az eddigi 3 csoport mibenlétéért, mind a szülők felelősek…majd a barátok…végül pedig a tanárok (őket védeném- ritka köztük a nemtörődöm…és a legkevésbé is csak az ő hibájuk)

    És persze vannak olyanok mint én 😛 akik tisztelik szüleiket… tőlük tanulták meg az élet minden csínyját-binyját… kitűzött célokkal rendelkeznek… igyekeznek megteremteni a szükséges anyagi biztonságot a leendő családjuknak… illetve segíteni szüleiket… Dolgozni szakadatlan…

    Összegezve… Tamás hozzászólásához hasonlóan… alapvetően az emberek felfogásában van a baj… a sok negatív hozzá állás…mindenhol pesszimista emberek… mindig csak az elégedetlenkedés… pedig mindig arra kéne gondolni, hogy másnak még ennyi sincs… és mit tegyek még… hogy ennél is jobb legyen… mit tehetnék azért, hogy ne csak nekem… hanem a körülöttem lévőknek is jó legyen…hogy olyan életet éljek, ami erkölcsileg nem ütközik semmilyen elvvel, törvénnyel…hogy a gyermekeimet ilyen szemléletben neveljem fel… és természetesen…hogy ne a társadalom kárára “dolgozzam”

    Persze erről a témáról sokáig lehetne diskurálni… nagyon nagyon sokáig…És végülis mindenkinek igaza van… és senkinek sem… 🙂 Ez itt a nagy baj…

    Szép napot

  4. Csaba says:

    Szerintem a politikának nem példamutatónak és nevelő célzatúnak, hanem inkább rendteremtőnek kell(ene) lennie, egy-két kivételtől eltekintve. 🙂

    Példamutatásra meg ott vannak (lennének) a szülők, esetleg nagyszülők. Azok közül is csak azok, akik valóban jó példát mutatnak, mert akik ennyire nem törődnek a gyerekeikkel és nem akarnak beilleszkedni a társadalomba, azok legfeljebb elrettentő példának jók…

  5. Gűth Tamás says:

    Véleményem szerint a politika mint olyan (és most anélkül, hogy a legcskélyebb mértékig is politizálnék) ha kicsit utopisztikus szemszögből nézzük a dolgot igenis példamutatónak kell lennie. És ebből a példamutatásból kéne a rendnek fakadnia. Hisz kik is művelik a politikát? Emberek! Márpedig ha egy pár tucat embert megbíztak azzal, hogy milliók sorsa felől döntsön akkor azok az emberek(és az általuk űzött mindenféle tevékenység-pl: politika) példának kellene,hogy legyenek lakosság szemében. Minden onnan indul, ahonnan a döntések zületnek. Nem kell csodálkozni azon, hogy az egyik ember meglopja a szomszédját, barátját, stb, ha a honatyák – akiktől “minden”(minden szabály, módszer, ahogy élünk, élnünk kell) – ezt teszik. Így lesz “Homo homini Lupus” Ember embernek farkasa.

    Az oktatásra visszatérve:
    Sajnos ezek mind, mind szép szavak, hogy “összefogni”, petíciót gyűjteni, megmozdulni, stb. Csak éppen nem ér semmit. És ezt száz és száz komoly megmozdulás, petíciógyűjtés, stb példázza. Az én szerény véleményem szerint egy 180fokos paradigmaváltás nélkül nincs az a politikus, aki ezt a szomorú helyzetet megváltoztatja.
    Sajnos minden mindennel összefügg. Nem véletlen, hogy az ország szinte minden szektora a béka feneke alatt van. Az egyik hat a másikra. A változás nálunk csak hosszú évtizedek alatt történhet meg. A pedagógiában is.
    Aróll a hozzászólásodról, hogy a pedagógusok elsődleges feladata nem a nevelés, hanem az oktatás pedig az a véleményem, hogy ez butaság(persze nem sértésként mondom). A pedagógus elsődleges célja a nevelés. Az, hogy példakép legyen a diák számára és a szülői támogatás mellett ő is akarjon – tanárai nyomán és példáján – szellemileg, erkölcsileg, morálisan gyarapodni. Persze a tantárgyak tanítása elengedhetetlen, hisz abban van a tudás. Persze mindez, mint azt már említettem, a szülők nélkül nem megy. Akkor sem, ha a politika aktívabban próbálna ez ellen tenni. Hisz rengeteg család ( a lakosság egyre nagyobb százaléka) él olyan, létminimum körüli körülményak között, ahol a kultúrális nevelésnek még csak a csírája sincs jelen. Primitív körülmények primitív igényekkel. Tehát a gyerek is ezt látja(létbizonytalanság, félelem, agresszió, stb). Egyre nagyobb igény van mentálhigiénés és fejlesztőpedagógus szakemberekre, hogy a különböző leki, tudásbéli defekteket korrigálják.

    Tanárverés:
    A pedagógusok helyzete az utóbbi 20 évben nagyon rossz lett. Csak gondoljunk vissza mondjuk 40-50 évvel ezelőttre: A tanártársadalmilag elismert, tisztelt személyiség volt aki a jövő generációt alakítja, neveli, tanítja. Ott minden szülő tisztelte és főképp megbízott a tanárban. Manapság a diákok, szülők mindennek elmondják a tanárokat, bemennek az iskolába veszekedni, ezzel kétségbevonják a kompetenciájukat. Megszűntek azok a morális emberi példaképek(pl: a tanár mint példakép), akiket mindenki maradéktalanul tisztelt. Ezért a tanár sokszor már fegyelmezni sem meri a diákját, mert fél a szülőtől. Ehelyett új példajépek jöttek: Majka Papa, Győzike, Annácska, meg a sok-sok “okos”, “szép” Celeb, akik azt közvetítik a z erre igen is fogékony gyerekek felé: légy vagány, “szép”, hordj Adidast, mert csak az a menő. Ezeknek az “követelményeknek” nyilván könnyebb megfelelni, mint az iskolaiaknak: “Tanulj sokat és keményen, viselkedj és légy tisztelettudó. Légy céltudatos és soha ne add fel!, stb stb.”
    Hát itt tartunk most. Az embereknek nincs egy biztos pont az életükben, amibe kapaszkodhatnak. Minden rohan, változik és képtelenség lépést tartani.
    Sajnos nagyon nehéz a helyzet, amit tényleg csak akkor lehet megérteni, ha az ember benne van. A médiák által közölt információ nulla és tompított. Sokkal rosszabb a helyzet a látszatnál.:-(

  6. Simon Bishop says:

    Hajjh. Már előre látom hogy hosszú leszek. De ha lesz aki elolvassa, talán bocsánatos bűn. Előre is elnézést a valószínűsíthető sajtóhibákért.

    Kezdeném talán az okokkal. Tekintsünk most el a politikától, csupaszítsuk le a problémát absz. általános szintre. Egy társadalom saját jövőjét önmaga teremti meg azzal, hogy a felnövekvő generációknak olyan fajta erkölcsi és tudásbeli örökséget hagy, amivel ők a társadalom addig kivívott értékeit nem csak megbecsülik, ápolják, hanem tovább is tudják építeni, finomítani. DE a legtöbb magas életszinvonalt elért társadalomban ez az alapvető szükséglet az egyén szintjén megjelenve már olyan “strapává” válik az elkényelmesedett életmódban, amit az egyén nem akar felvállani, ezért tolja a társadalom nyakára, ergo intézményesíteni igyekszik, és saját felelősségét mások nyakába igyekszik rakni. Vagyis: míg a természetközeli társadalmakban ( értsd: törzsközösségekben ) az egész törzs minden tagja tudja, hogy a törzs és annak egyedei túlélésének záloga, hogy a születendő gyermekeiket együtt neveljék olyanná, hogybármikor számítani lehessen rájuk. Első körben természetesen a szülők felelőssége ez, de ezen felül az összes felnőtt magáénak érzi a felelősséget, hogy a lábuk között rohangáló purdék egy nap jó harcosokká-vadászokká ill. jó nevelőanyákká-háziasszonyokká váljanak. Így a felnövő generációk alapvető késztetése, hogy követendő példát találjon szinte mindenhol gyökeret verhet, az egész társadalom ami körülveszi őket, annak bármely egyedének viselkedése jó példa arra, hoyg hogyan legyen jó felnőtt. szigorú szabályok között nőnek fel, minél idősebbek, annál több felelősség és munka hárul rájuk. Így “észrevétlenül” nevelődnek érett felnőtté. Fura, de ez egy abszolút tudatos viselkedésegyüttes eredménye. És ebben a törekvésükben az eszközök között nem válogatnak, a deviáns viselkedést pedig keményen, és példásan büntetik. ( csak a mi túl kifinomult ízlésünknek derogál megütni egy gyereket, ha az rosszat tesz, vagy levágni egy tolvaj kezét, ha az lop, illetve a gyilkost magától érhetődően halállal, vagy a legtöbbször azzal egyenértékű száműzéssel, illetve valós élethosszig tartó rabszolgamunkával büntetni ) Így akiket a legműveletlenebbeknek, legbarbárabbaknak tartanánk, azok csinálják ezt legjobban.
    Ellenben a mi jóléti társadalmunk már erkölcsi nevelést ( a régebben erőltetett valásosság jópár évtizeddel ezelőtt való abszolút kiiktatásával ) végképp nem ad a felnövekvő nemzedékeknek. A jó és rossz fogalmát mindenki maga döntheti el, és mivel ezügyben biztos kapaszkodót, jó példát, biztos értékeket szinte semmi sem ad, ( sőt, inkább arra látnak példát, hogy a gazemberség, a nyílt vagy burkolt erőszak, a magántulajdon és a köztulajdon fogalmainak tiszteletben nem tartása a siker záloga ) így persze, hogy semmiféle “nevelési kísérletnek” nincs foganatja, ha nincs a dolog megalapozva. Azt mondhatnátok: rossz az amit a törvény bünetet, jó meg minden amit nem. Nos az üzleti életben és a magánéletben is számtalan ügyeskedést nem büntet a törvény ( pld a házasságtörést sem ) mégis etikátlan, rossz dolog. Vagy más oldalról közelítve: büntett az amit észrevesznek, így számtalan “kis csíny” marad büntetlen ( pld. a szemetelés, káromkodás is ) így azt a felnövekvő generációk alapvetően helyes viselkedési formaként építik be az életükbe. Nembeszélve arról, hoyg itt MO-n egyenesen sikk és hőstett “betyárnak” lenni, az az elismert, aki a legkörmönfontabb módon tudja mások vérét szívni. ( a mások alatt értsd, pld a Magyar Állam különböző módon történő szipolyozását, ami voltaképp a lopás egy törvényesített formája ) Aztán itt a médiából áradó erőszak. Az hogy hány ember született, hány ember házasodott nem hírértékű. Ezzel nem szembesülsz naponta. Azzal viszont igen, hogy hány embert öltek meg erőszakosan, kaptak züllésen, drogozáson. És ezek csak a hírek, a filmekről nem is beszélek. Büntetlenül megúszni egy “balhét” egyenlővé vált az ártatlansággal. Ha a jól megfizetett ügyvéded kiszed a törvény karmai közül, vagy ha jól vádalkuszol, akkor már te vagy a “jó gyerek”. Pedig ez egy helyes erkölcsök mentén működő társadalomban nem így működik.
    Szóval tudni kell egy tényt: az ember, mint lélek absz hajlamos a rosszra éppúgy mint a jóra. Sőt, a belénk kódolt agresszió a fajunk fennmaradásának egyik sarkalatos pontja volt. Ha ezt felismerve a társadalom képes ezt az agressziót, erőszakot, békés formában levezetni, még a maga hasznára is hajthatja. Lennének eszközeink is. Pld. a sport a test energiáit lekötné, és helyes erkölcsi neveléssel párosítva jó irányba terelhetné az embereket. De a sport is korrumpálódott, az is már nem a helyes mederben folyik. Nem beszélve az oktatás mellől teljesen kihalt fegyelmezésről. Csak tudást ad-adhat az intézményesített oktatási rendszer, pallérozott, művelt, okos emberré tehet, erkölcsi nevelést, fegyelmezést már törvényileg leszabályzottságánál fogva sem. Így hogy mire használod a tudásod már rajtadmúlik. És mivel nem kapsz jó példákat, helyes iránymutatást, arrafogod használni, amire sugallják neked: önérdekérvényesítésre. Zabolázatlan de sokszorosan felduzzastott ego és könnyen elérhető magasszintű tudás. A legkomiszabb “puskapor”.
    Megoldás? No ez az amit nem tudok. Legalábbis nem egyszerűen és sajnos ezáltal nem kivitelezhetően. Nem a politika, nem az oktatás hanem a társadalom teljes frontja, az ÖSSZES ember magáénak kellene érezze ezt a problémát, és felfogni a tényt: minden felnőtt példa a gyerekeknek. Tudatosan úgy viselkedni mindenkinek, a szülőknek nem a TV elé ültetni a gyereket, meg a tanárt szidni, hanem összefogva tudatosan nevelni azzá a következő generációt amilyennek látni szeretnénk, mitöbb amilyennek lennie kellne, hoyg a jóléti társadalmunk az maradjon ami. Csakhogy ez strapás! Ez energiát igényel mindenkitől. És mi inkább lazítunk, és megpróbálunk bűnbakot keresni, és egymásra mutogatni. Pedig a hiba bennünk van. Bennünk is és mindenki másban. Tegyük a szívünkre a kezünk: hányszor futottunk át egy-egy piros lámpán, mikor nem jött semmi, és nagyon siettünk? És ha már csak egy gyerek is látott… Márpedig ők mindenütt ott vannak, még akkor is ha nem mindig vesszük őket észre. Nem csak a játszótér mellett. Az utcán, az otthonainkban, mindenhol. De hogy képes lehet-e egy társadalom egy emberként belátni, hogy hülyeséget csinál, és megváltozni? Nem hiszem. Ez csak egy utópia. Így lehet bosszankodni. Vagy lehet a mi kis világszeletünkben megkísérelni rendet tartani és teremteni. De mit is tehet egy-két hal, aki szemben úszik a rajjal? Két kiskorú gyerek apukája vagyok, de nincsenek illúzióim: megvédeni nem tudom őket. Max mérsékelni a károkat amiket a társadalom művel velük, és felkészíteni arra őket, hogy hol milyen dolgok várhatják őket. Nem tudok jó emberteket nevelni belőlük, max csak jobbat mint az átlag, hisz a világ összes “bácsiját-nénijét” nem vehetem rá, hogy ne káromkodjon, akárhogy is paprikázok. Minden típusú társadalomnak megvan a maga rákfenéje, és míg a törzsközösségek a higiéniai dolgokkal küzdve 10 gyerekből csak 5-öt nevelnek fel, mi 10 gyerekből csak 1-2 embert nevelünk fel. A többit sajnos gazembernek “neveljük”. És az ő kezükben lesz egy nap a mi jövőnk is.
    Bocs, hogy ilyen pesszimistának tűnő a vége, de azt hiszem azzal, hogy nem látjuk be a tényeket a tények még nem változnak. Lehet, hogy nem vagyok 100%-osan objektív, de elég közel állok hozzá. Azok a szervezetek legyenek egyházak vagy mozgalmak, alapítványok, vagy neveldék voltaképp mindaddig szélmalomharcot folytatnak, míg a társadalom egésze nem tér észhez, és erre momentán, meg úgy egyáltalán fikarcnyi esély sincs. Történelemből tudhatjuk: a társadalmaknak életciklusuk van, és minden jóléti társadalom végül saját jólétébe, szabadosságába fulladt bele. A mi társadalmunk ( és most nem csak MO-i, hanem globális szinten gondolkodva ) is közeledik már saját zenitjéhez, amitől kezdve már csak egy gyors és erőteljes bukás diagnosztizálható majd. Nem vagyok egy apokalipszis-hívő, de hogy a nevelés és közerkölcs ilyen szintű hanyatlása előbb-utóbb megszüli a maga keserű gyümölcsét nem hiszem, hogy megállítható folyamat lenne. Max lassítani tudjuk, hogy a környezetünkben igyekszünk ellentartani. Hogy hány generáció múlva omlik össze? Ezt senki sem lenne képes előre megmondani. Minden esetre meglátjuk majd, hogy mit hoz a jövő nekünk, a gyerekeinknek és az unokáinknak.

  7. Csaba says:

    Tomi: hogy mennyire nem butaság az, hogy a tanárok elsődleges feladata nem a nevelés lenne: gondolj bele abba, hogy mondjuk néhány gyerek első osztálytól kezdve nyolcadikig minden nap együtt van az iskolában és mindenki ugyanazt tanulja, ugyanazok a tanárok tanítanak, házi ugyanaz, stb, mégis mekkora különbség marad köztük, mire kijárják a nyolc osztályt. A miértet pedig akkor értjük meg, ha megnézzük, hogy a gyerekek milyen háttérből jönnek, hogy pl. a szülők hogyan élnek, hogyan viselkednek, milyen az értékrendjük, stb.

    Most ne csak a bizonyítvány átlagára gondolj, hanem arra, hogy kiből milyen ember lesz. Az a gyerek, amelyik lop, az valószínű azért teszi, mert otthon ez sosem volt téma, esetleg látta, hogy a szülei is azt csinálták és így ez természetes lett neki. Csúnya beszéd ugyanez, verekedés ugyanez és így tovább… Ha a szülő nem szól rá a gyerekre, nem foglalkozik vele eleget és nem jó értékrendek alapján neveli a gyereket, akkor a tanár hiába mondja el nap mint nap ezeket, az eredmény kb. olyan, mint ha a falnak beszélne.

    Nyilván nevelni is kell a tanároknak, de ez a szülő elsődleges feladata lenne, és nem passzolhatná át másnak. Nem lehet a gyereket úgy iskolába küldeni első osztályban, hogy alapvető dolgokkal ne legyen tisztában: nem veheti el azt, ami a másé, ne beszéljen csúnyán, ne bántsa a másikat, legyen segítőkész, ne szemeteljen, stb… Ha ezt a 0-ról kell a tanároknak a gyerekek felé elmagyarázni, akkor kb. oda jutunk, ahol ma is van a világ. Természetesen a fent említettekre vannak szélsőséges esetek is mindkét irányban, de ezektől most tekintsünk el.

    Simon Bishop: hát ez tényleg hosszú volt, de azért sikerült végigolvasni… 🙂 A nagy részével egyetértek, de én pl. nem tudok egy alkalmat sem, hogy átmentem volna a piros lámpán (szándékosan egészen biztosan nem). 🙂 Bár ez nyilván csak egy példának írtad, tudom, hogy van még ezer másik dolog.

    Sajnos a szülőket elég nehéz rávenni erre, meg a többi embert sem érdekli igazán, ezért írtam, hogy a tanároknak kellene lépni, mivel már eléggé elfajult a dolog. Így jöttek a képbe a politikusok is (mint utolsó lehetőség). Valakinek a fent említett emberek közül viszont mindenképpen lépni kellene (nyilván az lenne jó, ha mindenki ezt tenné, de erre valószínűleg elég kevés az esély).

  8. Gűth Tamás says:

    Én értem, hogy mire célzol Csaba. Vitathatatlan, hogy a család a szocializáció legfontosabb stációja. Itt dőlhet el minden.Szerintem te arra akarsz kilyukadni, hogy a családi nevelés a pedagógiai-erkölcsi nevelésniél sokkal fontosabb és hatékonyabb. Ezzel egyetértek. Azonban az új helyzetek új megoldásokat kívánnak. Mint, ahogy az már a tendencia mutatja egyre több család szorul perifériára, egyre többnek lesz nehéz helyzete, ami sok esetben a családi légkörre is hatással van. Egyre több az olyan gyerek, aki nem tud otthonról példát hozni. Ezért ezt kompenzálandó olyan speciálisan képzett szakemberek vannak, akik igenis segíthetnek ezeken a gyerekeken. Ezen kívül nem csak a képzés, hanem a pedagógiai érzék is fontos. Ha megfelelően szólítod meg a gyereket, akkor ugyanolyan “értékes” ember lehet, mint az átlag gyerekek. Sőt! Hidd el nekem, tapasztaltam,hogy ezek a gyerekek, ha törődést, szerettet kapnak, sokkal hálásabbak és sok esetben sokkal tehetségesebbek, mint “normális” társaik. Ez alatt azt értem, hogy pl.: irodalmi vonalon sokkal több tehetség van(versmondó, vers-novellaíró, stb.) Több rosszat tapasztaltak, mint sok felnőtt, ezért a jót sokkal inkább megbecsülik.

    Persze nem azt akarom mondani, hogy az ilyen gyerekekkel könnyebb. Sokkal nehezebb és természetesen a kudarc is sok! Nem mindenkit lehet “megmenteni”. De a teljes sikerhez az kellene, hogy minden iskolában dolgozzanak speciális képzettségű pedagógusok, és értékként kellene tekinteni minden gyerekre, nem pedig a “kispadra” ültetni, és azt mondani” Ebből úgysem lesz semmi!” Pontosabban a legjobb az a bizonyos teljes paradigmaváltás lenne a társadalomban, ami csak hosszú évek-évtizedek alatt valósítható meg pl.: politikai példamutatással, képzéssel, stb, stb. (fent már említettem).
    Ezért aztán továbbra sem értek veled egyet abban, hogy a tanárnak nem elsődleges feladata a nevelés. A legfontosabb feladata! Minden színtéren! Eddig is, de manapság különösen! A tanórák alatt, stb, stb. A tanárnak azokat a normákat kell(ene) közölnie, amiket a gyermek irányadónak tarthat és követhet. Ha a család nem, akkor legalább a tanár legyen egy biztos pont a gyerekek életében.
    Persze ez mind egy kicsit utópisztikus, ez lenne az optimális helyzet. De sajnos sok helyen a tanári tekintély teljes lerombolásával, ha fejre áll a tanár, akkor sem tud példakép lenni a diáknak. Szerencsére azonban még vannak szigetek, ahonnan újra el lehet kezdeni a tanári tekintély építését. Ezek általában az egyházi iskolák. Itt olyan erkölcsi nevelést kapnak a gyerekek, hogy az erkölcs mint olyan a mindennapjaikká válik és tudat alatt is eszerint formálódnak.
    Arról pedig, hogy ugyanolyan környezetben nagy különbség van a gyerekek között: még jó! Ez a természetes és ettől is ilyen szép ez a szakma. Hisz nem vagyunk gépek, amiket beprogramoznak és ezáltal egyformán működünk. Mindenki más és más, másféle megközelíthetőséggel. Ezzel nincs semmi baj, nem is lehetne másképp. Ez az individualitás.

    ÉS a legfontosabb:
    “A szülő nem passzolhatná át másnak a nevelést”-mint mondtad. A hangsúly a feltételes módban van! De sajnos megteszi! Nagyon sok szülő! És most egy nagyrabecsült, tapasztalt, országszerte ismert és elismert kollégám véleményét mondom ezzel kapcsolatban: A pedagógusnak nem azokon a problémákon kell gondolkodnia, amik rajta kívül állnak, amikre nincs hatással. Azt kell fontolóra vennie, hogy mi az, amit Ő MAGA tehet a helyzet javítása érdekében. A családokat nem fogja tudni a tanár megjavítani, de a gyereket igenis megpróbálhatja, és ez nagyon gyakran sikerrel jár!
    Tehát hidd el nekem(azt hiszem értek hozzá), hogy a tanárnak MINDIG IS, amióta világ a világ(nem csak ilyen vészterhes időkben) elsődleges feladat a nevelés.
    Persze szerintem te arra akarsz kilyukadni, hogy a családi nevelés ennél sokkal fontosabb és hatékonyabb. Ezzel egyetértek.

  9. Csaba says:

    Bocs Tamás, elfelejtettem válaszolni, de amilyen sokára írtam meg a választ, most olyan rövid is leszek… 🙂

    Igen, maradjunk annál, hogy a családi nevelés százszor fontosabb és hatékonyabb (lenne)… 🙂

  10. boros1124 says:

    Üdv!

    A káromkodásról csak annyit, hogy nálunk is ez megy. Mikor meghallottam egy kis taknyos gyereket káromkodni nagyon meglepődtem. Milyen szülő az ilyen? Nem foglalkozik a gyerekekkel, mondván nincs ideje semmire még magára sem. Hazugság. Akinek nem megy próbálkozzon másképpen: http://konyv-konyvek.hu/tanitsd_meg_hogyan_csinaljam

    Vagy ne csináljon gyereket.

Mielőtt hozzászólnál...


Egy hozzászólás megírásakor kérlek, hogy vedd figyelembe a következőket:
  • ne írj trágár, vagy közízlést sértő szavakat
  • ne sértsd meg mások személyiségi jogait
  • ne buzdíts senkit a törvény megsértésére
  • legyél türelmes és előzékeny
Előre megköszönöm, hogy ha hozzászólsz, akkor a fentieket tiszteletben tartod.

Ha esetleg nem találnád a hozzászólásod a többi között, akkor gondolj arra, hogy az azért van, mert valószínű, hogy a fenti pontokat nem vetted figyelembe...

Itt lehet hozzászólni!